Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Ólomsúly

2011.11.28

Csendben ülünk a homokos parton. Már várt rám.Tudtam ,hogy várni fog.Tekintetével a napsütötte végtelent ölelte, én meg a csillogó vizet néztem, ahogy fodrozva tovasiet.            

Beszélnem kell, ólomsúllyal örvénylő gondolataimat valamiféle értelmes formává kell gyúrnom.Éreztem, hogy várja...Hogy kimondjam..., mert néha, ha kimondunk valamit, könnyebb a lelkünknek.Türelmesen ült és várt.Nem volt kellemetlen, sürgető feszültség, csak mérhetetlen szeretet és türelem, mint mindig.   - Sajnálom...vajúdva bújt ki belőlem a szó, ami  most mégis annyira szimplának tűnt. Egy szó és  ezzel minden ok? Neki ennyi is elég volt- a nehezen megszületett szó és a könnyek, melyek a homokba hulltak. Nincs mentségem. Utálok mentegetőzni és azt is ha mások mentegetőznek. Tudja, mindent tud, ismer, jobban mint én önmagamat. Hallgatott.Leheletnyi csókot éreztem homlokomon,langyos szellő kapott a hajamba távoli mezők vadvirágos illatát hozva. - Sajnálom... és szavaimat tovavitte a játszi szél..

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.