Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Ahány ház

Mondhatom, hogy ötvenhetedik karácsony.Hogy ezt mennyit követi? Csak a Jóisten tudja.                                                                                                                                             Gyerekkoromban a karácsonyokat anyai nagyanyámmal töltöttem. Nagyanya. Így. Nem nagyi, nem ómi nem mama, mami. Igazából nem emlékszem, hogy egy asztalnál ültünk volna szenteste apa, anya az öcsém, nagyanya és én. Hiába kotorászok emlékképeim között, nem akadok rá. A szobában a kihúzhatós asztal egyik végén állt a  feldíszített kis fenyő. Alatta  a betlehem  és a  kerek fonott kalács piros almával a tetején.  A szentestei menü mákos guba volt, bableves, egy piros alma, amit szeletenként mézbe mártva ettünk meg. Dió. A diót csukott szemmel kellett kiválasztani és megtörni, majd azt is mézbe mártva megenni. Ha a dió egészséges volt, hát akkor a következő évben biztos nem lesz gondunk az egészséggel különösen ha mézbe mártott foghagymát is evett az ember. A szenteste kuriózuma az volt, hogy fordított sorrendben ettük a - szentesti menüt. Kezdtük a kompóttal, mézbe mártott almával, dióval, fokhagymával, folytattuk a gubával és utolsó fogásként jöhetett a böjti bableves. DE-- minden fogás első falatját egy kis tálkába tettük, megemlékezve az állatokról. A tálka aztán kikerült valahova a sufni tetejére és gondolom a madarak elcsipegették. Gyerekként szent meggyőződésem az volt, hogy mindenki így ünnepel szentestén , aztán lassanként és csalódva azt tapasztaltam, hogy - nem. Az emberek halat is ettek, meg  sült pulykát meg ahogy azt a családi tradíció diktálta. Gyerekként az is meglepett, hogy sajtot neveztek el egy szerzetesrendről, holott szentül meg voltam győződve az ellenkezőjéről.

 

betlehem.jpg

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.